június 15 (hétfő)
Elérkezett az idő, hogy elhagyjuk Sanurt. Reggeli kávé után pár perces búcsúzkodás Ayu-tól. Mivel olyan kedves volt velünk egész ittlétünk alatt vettünk neki egy zacskó helyi kávét (ha már megittuk az Övét) meg adtunk 50.000 IDR amolyan hálapénzt, a hasznos infókért meg a takarításért. Megadta a számát, hogy a hazaút előtt ha még eltöltenénk pár napot nála küldjünk egy SMS-t, hogy legyen szobánk nála. Valószínüeg tényleg megállunk visszafelé.
Elindultunk hát felmálházva a helyi tömeg közlekedési eszközt a Bemo-t keresve. Útközben többen is leszólítottak, hogy elvisznek, meg hogy olcsó, meg mi egyéb. Megpróbálták elmagyarázni, hogy estére sem érünk Uluwatuba annyiszor át kell szállnunk, és ha az összes Bemot összeadjuk nem lesz olcsóbb annál amit Ők ajánlanak. Majd meglátjuk. Bemo jön Én leintem, meg is egyezünk 30.000-ben kettőnknek privátban Denpasarba a Bemo állomásra. A múltkori 70.000 -hez képest ez nagyon jó ár. A turista busz 25.000-ért vitt volna el / fő. Ez még annál is jobb. Nagyon helyes mikrobusz ami direkt emberek szállítására van kialakítva. Az oldalán csuklós ajtó, belül két oldalt pad szerű ülések. Az ajtó egész úton nyitva, élmény volt. Bő fél óra volt az út a buszpályaudvarra, ami televolt ugyan ilyen kisbuszokkal, meg éhesnél éhesebb sofőrökkel. Kérdezték hova megyünk mondtuk Uluwatuba. OK elvisz 150.000-ért. Mondom felejtő. Miért? Messze van, ennyi, olcsó-olcsó. Mondom nem ennyi pénzünk nincs. Sokkal kevesebbet szánunk rá. A Lonely Planet 10.000-et ír / fő. Kérdezősködöm mert nincs ki írva semmi, hogy melyik kisbusz megy oda, mikor, mennyiért. Mindenki a sofőrökhöz küld, hogy Ők mennek Uluwatuba. Kicsit csapdában érezzük magunkat. Két info van egy amit a sofőrök mondanak meg a Lonely Planet. Nincs mit tenni várunk. Nem tudjuk, hogy meddig meg mire, csak kicsit elüljön a vihar amit a megérkezésünkkel keltettünk, ugyanis egy fehér ember sincs rajtunk kívül az "állomáson". Nem is nevezném állomásnak, hanem inkább egy kisebb parkolónak, ahol áll vagy 40-50 Bemo. Már megbeszéltük korábban Melcsivel, hogy ha utazásra kapunk árat egy sofőrtől, nem fogadjuk el, kérünk még két árat másoktól és a legolcsóbból még alkudunk egy keveset :) Miközben várunk az árak is esnek. 100, majd 75. Mondom OK 50-ért jó. Az nem OK, mert az üzemanyag, meg a távolság meg akármi. (bla bla bla) Legyen 60 megyünk vagy nem? Megyünk hát! Ennyiért már elfogadható. Be a kis Bemóba és indulás Uluwatura! Óriáshullámok, nemsokára ott vagyunk :D
Elég lassan keveredtünk ki Denpasarból, de aztán kb. 1 óra alatt megérkeztünk Uluwatuba. A "fő utcán" tett ki minket a sofőr ami kb. annyira fő út mint a Pomázt kettészelő út. Megkérdeztük még a sofőrt, hogy merre a tenger merre induljunk. Amerre mutatott mi arra mentünk, hátunkon a zsákok. Gyanús volt, hogy minden fehér szörfös srác motorral megy arra amerre mi gyalog, meg hogy kábé egy erdőben sétáltunk, és a tengernek még a hangját sem hallottuk. Az is fura volt, hogy minden helyi aki látott minket komoly kacarászásba kezdett. Kb. 1 km séta után leállítottunk egy taxit ami szerencsénkre pont arra járt, hogy vigyen le a partra. Mint utólag kiderült kb. 3 km-re voltunk a partoktól és itt nincs kifejezett tengerpart, mert Uluwatu egy nagy sziklára épült falu. Így minden kisebb öböl és partszakasz komoly meredek lépcsőjárásra van a közlekedési úttól. Szomorú volt nekem erre rádöbbenni, mert tengerre néző házat szerettem volna bérelni ahonnan látjuk a hullámokat meg a szörfösöket. Elkezdtünk hát taxival szállást keresni. 4-5 helyet néztünk meg mire a falu másik oldalán kivettünk egy házrészt a Pondok Pugirban Madénél. Mádé egy magas 180 körüli és nagyon vékony 50-es férfi lehet. Fülig érő mosollyal fogadott bennünket és gyorsan lealkudta az első 100.000 árat 80.000-re csak maradjunk. Nagyon kedves kis hely két lakásos házak vannak egymás mellett 3 db. Csak az egyik házban van vendég de Ő valami kvázi itt élő Ausztrál 40-es srác lehet. Mások nincsenek csak mi. A szállás egy nagy szobából, szép nagy franciaágyból, teraszból és félig nyitott tetejű fürdőszobából áll. Korrekt. Mivel Uluwatu elsőre (aztán másodikra is) sokkal inkább hasonlít egy falura mint egy szörf paradicsomra ahogy az útikönyvek írnak róla, ezért muszáj robogót bérelnünk, ha nem akarunk bezárkózva lenni a házunkban. Mádé elvitt a barátjához, hogy tőle tudok robogót bérelni de a csóka idiótának nézet 5 napra 300.000-ért akart robogót adni. Köszi nem majd keresek Én. Felkerekedtünk hát gyalog megyünk míg nem találunk valamit. Pár száz méter múlva láttuk van robogóbérlés. A kis eladó lányka fel is hívta a főnökét, hogy jöjjön alkudozni kell. Miközben üldögéltünk, több francia szörfös srác is jött a boltba, enni, inni, meg sztorizni az előző napról. Sok itt a Francia. Megjött Bobby aki főműsorban taxis, mellékállásban meg sztem. mindent csinál. Szobát, robogót autót ad bérbe + szerintünk a kisbolt is az Övé. Elkezdődött az alku, aminek a vége automata robogó Yamaha Mio, 3 napra 120.000 Rúpia. Átnéztük a motort milyen sérülései vannak, mert ha baja lesz azt Én fizetem. Kivéve ha a motorrész áll meg az az Ő sara. Gyerünk mocira fel járjuk be a szigetet!
Első utunk a Padang Padang öbölhöz vezetett. Van egy kis viadukt az öbölnél amiről rálátni a tengerre meg a szörfösökre is. Parkolóban letettük a mocit fizettünk 2000 Rúpia parkolást. kb. 200 meredek lépcső visz le a partra, de nagyon megéri. Nagyon finom és fehér a homok. Csodaszép a víz, óriásiak a hullámok és mindenki nagyon jól néz ki. Csoki barna szörfös lányok és szörfös srácok. Nagy részük, Ausztrál, esetleg Francia. Elvétve Spanyolok meg Olaszok. Itt a parton a számtalan Warung (kifőzde) közül választottunk egyet amelyiknek az asztala a vízre nézet. Miközben elfogyasztottuk a szokásos és megunhatatlan Mae Gorenget szépen végignéztük a naplementét is. Nagyon megérte eljönnünk ide!
