Június 19 péntek
Az éjszakáink az utóbbi estéken izgalmasra sikeredtek, de csak most írok róla. Az van, hogy van egy albérlőnk méghozzá egy elég nagy testű gyík -féle. Még mielőtt túlzottan megijednétek még nem találkoztunk csak halljuk Őt. A tetőn mászkál vagy éppen vadászik. És tisztán hallatszik ahogy ide oda rohangál, sőt még az is amikor oda csapja a farkát. Na erre ébredni éjjel, komoly para. Sosem tudjuk, hogy hol van, a fürdőben, a tetőn, vagy benn a házban (na jó ez utóbbi talán valószínűtlen egy kőházban csukott ajtó-ablaknál) vagy mikor szakad be az amúgy nagyon puritán farost mennyezetünk. Tegnap este elkezdtem a párnát a plafonhoz dobálni, és így Én leptem meg gyíkuraságot. Nem is nagyon mocorgott az éjjel. :D
Ma további felfedezésekre indultunk a sziget déli-dél keleti régiójába. Hallottunk már sokat Nusa Duáról, gondoltuk ma megnézzük. Legalább egy órát kellet motorozzunk, hogy eljussunk oda. Nusa Dua Dreamland-hez hasonló csak még nagyobb luxus üdülő komplexum. Egy külön világ. Minden szimmetrikus, minden olyan műanyag. Persze a gazdag felső vezetőknek és B. nejeiknek nem is kell más, csak steril, nyugodt, tiszta és Hollywood szerű álomnyaralás. Na ez olyan. Nem mondom, hogy nem szép sőt azt sem, hogy ne töltenék itt el 1-2 hetet (na jó egyet) 
egyszer pár év múlva a családommal, gyerekekkel, mikor már kinőttem a hátzsákozásból. De most még nem ez érdekel. Sokkal inkább a helyiek, ahogy élnek, amit esznek. Robogóval bejárni, megnézni mindent. Kicsit kalandozni, ez való nekem. Körbenéztünk a parton is, de annyira nem volt semmilyen. Éppen apály volt emiatt vagy kétszáz métert visszahúzódott a víz és csak a nagy homokos placc volt látható. Az egyedüli élményünk ami ide köthető, az Ananász fa meg a kakaó fa és annak gyümölcse. Mikor összeszedtük, nem is tudtuk mi az. Másnap a szállásunkon a kávés/bódés néni csodálkozott rá, hogy mink van és Ő mondta, hogy ez Kakaó.
Ananász fa
Tovább mentünk még ezen a félsziget nyúlványon Benoa felé de semmi érdekeset, nem láttunk. Van egy nagy főutca az egyik oldalán üzletek a másik a part felőlin pedig hulla gazdag szállodák. Jóformán meg sem álltunk. A part sem volt szép. Ez nem a Mi világunk. Nusa Duán a KFC-ben ebédeltünk. Ha már elért ide a globalizáció használjuk ki. A legérdekesebb, hogy itt Indonéziában a KFC-ben nem krumplit kapsz a csirke mellé, hanem rizst ami úgy be van csomagolva mint a mekiben egy hamburger. Ráadásul sticky rice (ragadós rizs) rizs így akár haraphatod mint a hamburgert. Vicces.
A délutánt a Dreamland-en töltöttük, de most okulva a tegnapiakból a homokos partszakaszon voltunk nem a szikláson. Fél ötkor indultunk vissza a szállásra, mert el szerettünk volna menni a 6-kor kezdődő Kecak dance-re. Ez a leghíresebb Indonéz folklór dolog. És itt Uluwatun van az a templom ahová minden Balira érkező turista eljön megnézni a műsort.
Pontban 6-ra meg is érkeztünk, de rohannunk kellett, hogy nehogy lemaradjunk. Az egyik boltos néni szaladt velünk és guidolt bennünket, hogy merre kell mennünk, meg hogy vigyázzak a szemüvegemre mert lekaphatják a majmok akik itt élnek a templomban. Megvettük a belépőt a templomba 3000/fő, majd a műsorra is 50.000/fő és még parkolást is fizettünk a motornak 3000 Rúpia. Ennyiért nagyon jónak kell lennie. Mire bementünk a "színházba" ami egy körülbelül 10 sor magas kör alakú 20 méter átmérőjű nem is tudom minek nevezzem hely. Telis-tele emberekkel. Nagyon jó helyünk volt az első 10 percben amíg egy nagydarab német-vagy svéd nőt nem ültettek elénk. Fontos infó!! Ha bárki ide szándékozik jönni, korán jöjjön egyrészt lássa a templomot (amit mi nem) másrészt a naplementét (sajna ez is kimaradt) harmadrészt hogy a karéjon legyen helye ahová nem ül elé senki. Az előadás kezdete után is folyamatosan hozzák és ültetik le a későn jövőket. Szerintem még soha senkinek nem mondták, hogy nem fér el. A táncosok köré, mögé is ültettek embereket. Csordulásig tele a hely. 
A padló szintjén ültünk, előttünk kör alakban félmeztelenül Indonéz szoknyában a "táncosok" akik ülve táncoltak és énekeltek. Volt még egy két szereplő, hogy kerek legyen a történet is ehhez kaptunk egy angol nyelvű leírást, amiből megtudhattuk, hogy ki kicsoda és mi a cselekmény. Nagyon jó volt, jól éreztük magunkat teljesen megérte eljönni. Aki Balira jön annak tényleg kötelező!
Kifelé menet persze hogy ott várt minket az árus, hogy vegyünk nála valamit. Ha már olyan rendes volt egy karkötőt vettünk meg adtunk némi borravalót is csak minél 
hamarabb szabadulhassunk. Komolyan mondom vásárlás mániában szenvedőknek receptre írnám terápia jelleggel Balit. Mondjuk egy hónap Kuta. Az első pár napban még örömmel vásárolna mindegyik aztán már a pokolba kívánná az összes árust és eszébe nem jutna venni valamit. Szerintem hatásos lenne.
Felpattantunk a robogóra és már indulnánk is vacsorázni ha éppenséggel nem lenne lapos a gumink. (Laci barátunk kétszer is megtapasztalta Thaiföldön milyen is a defekt) de nekünk idáig nem volt benne részünk. Mondanom sem kell, 8 elmúlt, minden sötét, 3 km a legközelebbi szerelő. Elmentem egyedül vigyázva, hogy a külső guminak legalább ne legyen nagyobb baja. A szervizben felfújták, de hallhatóan eresztett. Nem volt választás, csere. 100.000 Rúpia. Az idegesít, hogy napközben megúsztam volna 40.000-ből sem de tudták, hogy éjjel úgy sem tudok mit csinálni. Ez van beszívtam. A másik bosszantó az volt, hogy nem szög vagy ilyen nem is szúrta ki senki hanem elfáradt a gumi öreg volt már. És mivel a bérlős felhívta figyelmem rá, hogy a gumi az én saram nem volt mit tenni megajándékoztam Őt egy új belsővel. Fél óra alatt megvolt a csere, mehettünk vacsizni a bódé kajáldába. Legalább ettünk egy finomat. Hazamentünk, mert holnap megyünk tovább Seminyakra és még össze is kell pakolnunk.
